Jankó 1944-ben, Budapest bombázása idején született. Egyéves volt, amikor katona apját – aki addigra már megjárta a Don-kanyart – hadifogolyként Kazahsztánba vitték; szintén katona nagyapját a „felszabadító” oroszok elhurcolták és likvidálták, családi házukba pedig beköltöztettek egy orosz tiszti családot. Így indult hát Jankó élete, és első kishúgáé, aki időközben szintén megszületett.
Szerencsére a családnak megmaradt egy-két értéke a háború előttről (beleértve a lakásuk fűtését biztosító radiátorokat), így azokat édesanyja, a két idegen nyelven perfekt úrilány el tudta adni; emellett a Vöröskereszt és a svéd gyermekmentő szolgálat segélyein tengődtek.
Három és fél éves volt, amikor édesapja végül hazatért a fogságból; üdvözlésképpen azon nyomban B-listázták, azaz végleg menesztették a hadseregből, és csak segédmunkásként helyezkedhetett el. Így a család egy A/5-ös méretű szegénységi bizonyítvánnyal futhatott neki az ötvenes éveknek.
Ilyen előzményekkel és élettapasztalatokkal látott neki Jankó a naplóírásnak a budai Pasaréten 1956 októberében, 12 és fél évesen, öt testvér legidősebbjeként.
.jpg)
→ Jankó immár "János bátyám"-ként és nagypapaként, amint épp átveszi a Magyar Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést, annak elismeréseként, hogy bő négy évtizedes egyetemi mérnöktanári munkája mellett-után szabadidejében kulcsszerepet játszott az anyaországi, illetve a határon túli magyar cserkészet újraindításában és megszervezésében, valamint a XX. századi magyar hadtörténelemmel kapcsolatos adatbázisok létrehozásában, számos katonahős sorsának felkutatásában.
